95 kg. Nincs ezzel semmi baj, ha két méteres férfiember áll rá a mérlegre. De egy 168 centis nő esetében…. hát, legalábbis elgondolkodtató.
Jó, mostanáig jöttek a kifogások, ugye az első gyerek, aztán a következő, meg a harmadik, hát persze, hogy megváltozik az ember teste. Ja, hogy miért faltam föl egy tábla csokit álltó helyemben, míg a gyerekem a szobában végeláthatatlan bőgésbe merült? Hát valamivel le kell vezetni a stresszt.
Persze a terhesség során se kellett volna húsz kilót hízni, de hát ez másokkal is előfordult már, nem igaz? Ülőmunkát végezni, terhesnek lenni és amúgy is mozgáshiányban szenvedni elég szerencsétlen körülmények. Igazán megesett már másokkal is.
Hogy mindhárom gyereknél maradt hat-hét kiló? Igen. De hát éjjel felkelni, etetni, utána fáradtan ágyba borulni, hogy a következő visításig hátralévő negyedórában próbáljam kipihenni magam, igazán nagyon kemény munka. Valamivel kompenzálni kell. Főzni se nagyon van idő, ezért jönnek a tészták, mindenféle verzióban.
Később – akkor se lehet lefogyni. Rohanok dolgozni, gyereket oviba, másikat bölcsibe viszem, sose változik a napi rutin, alig marad időm, erőm este arra, hogy fürödjek, mert megint valamit akar valaki… csoda, ha evéssel kompenzálok?
Hát…. így kezdődött valahogy. Sokáig úgy hittem, minden rendben, csak egy picit többet ettem, de majd holnaptól…. persze sose érkezett el a “holnap”.
Aztán rájöttem, hogy semmi nincs rendben, semmilyen téren. Lázasan kerestem az okokat, és meg is találtam. Okok: körülmények, más emberek, bármi más, ami nem én vagyok. Kevés erőm volt hozzá, hogy szembenézzek a tényekkel, az igazi okokkal és magammal. Okoltam mindenkit, csak magamat nem.
Éreztél már hasonlót? Akkor… nézz be ide újra, mert úgy döntöttem, megírom, mi történt velem…. vagyis, hogy mit tettem én magammal.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: