Haj-haj, mennyi idő eltelt már azóta, hogy pokolbéli kínjaimat kellőképpen átélve és megélve, lassan-lassan, óvatosan felfelé kezdtem nézegetni.
El tudod képzelni, milyen állapotban voltam? Mint akinek lecsapták mindkét kezét és lábát, és így ledobták a feneketlen kútba, hogy majd csak lesz vele valami. Ha meg nem, hát ott marad örökre.
Az első bátortalan felfelé nézegetésem alkalmával megpillantottam a “padlót”. Amikor valaki nagyon rossz passzban van, és azt mondja: most aztán padlón vagyok!, az nem is tudja, hogy milyen vágyott állapot volt nekem ez a bizonyos “padló”. Mert én annál sokkal mélyebben voltam.
Amikor visszanéztem a pár héttel azelőtti (egyébként igen rossz) lelkiállapotomra, szinte vágytam rá, hogy bárcsak most is olyan “jól” érezhetném magam.
Aztán, gondoltam lesz ami lesz, mind a 92 kilómmal felülök a szobabiciklire, és tekerek egy keveset.
Előhúzkodtam, és felültem rá, és tekerni kezdtem. Közben a Tv bekapcsolva, és valami olyan történt, ami azóta már sokszor: az élet (jelen esetben a TV-ben szereplő lány) válaszolt a még fel sem tett kérdésemre, mivel éppen egy sportműsor ment. Ezt mondta:
Inkább te gyötörd a tested, mintsem hogy a tested gyötörjön téged.
Csak néztem, aztán kicsit gyorsabban kezdtem tekerni. Aztán még, és még. Addig csináltam, amíg képes voltam rá. Addig, amíg folyt a víz a pólómon.
Aztán nagyon furán éreztem magam. Hogy őszinte legyek, nagyon jól, legalábbis az akkori általános állapotomhoz képest.
Hirtelen megértettem valamit a lényegből, amit aztán később kikutattam, rendszereztem és helyére illesztettem a sok kis darabkát.
Aznap este megnyugodva feküdtem le aludni, több hét után először.
Aznap megtettem valamit, ami közelebb vitt a boldogsághoz.
De nehogy azt gondold, hogy ez a valami a fél óra bringázás volt. De nem ám! Az a valami, ami engem boldoggá tett, az valahol belül, az agyamban történt. A bringa csak egy eszköz volt, amit öntudatlanul felhasználtam a cél érdekében. Az a valami, ami miatt jobban éreztem magam, ennél sokkal fontosabb dolog volt.
Történt valami, ami segített odáig emelkednem, hogy a lelkemet beborító irdatlan mennyiségű érzés – szégyenérzet, önmarcangolás, önvádaskodás, keserűség, ki tudja mi-minden még, – lassan kezdett szétválni fölöttem, és – mint a képen a kéz – kibújtam alóluk.
Hidd el, te is megtapasztalod majd, csak légy türelmes. Olvass tovább, maradj velem. Segítek neked, hogy felfedezd ezt az érzést. Hogy elemelkedhess a padlóról te is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: