Kövér vagy….. zúgott a gondolat egész lelkemben. Beleremegett a testem, rázkódott az agyam, kínlódtam, de megállíthatatlan áradatként újra és újra felmerült, ott volt, bárhová mentem, bármit csináltam.
Kövér vagy….. kövér vagy…… kövér vagy……. ismételgette bennem egy hang.
Nagyon különös volt az érzés, hogy a gondolatot ezúttal nem utasítottam el. Nem hárítottam, nem kerestem mentségeket, nem kifogások után kutattam, hanem egyszerűen csak a tényt ismételgettem.
Ösztönösen, gondolkodás nélkül, csak szembe akartam nézni a tényekkel, azt a tényt akartam megismerni és felfedezni, ami addig is ott volt az orrom előtt, de nem akartam tudomást venni róla.
Ó, milyen keserves volt a felismerés! Mennyi kínt okozott a rádöbbenés, és mennyi kérdés vetődött fel egyszeriben!
De a legfontosabb kérdések:
Hetekig vívódtam magamban. Meg kellett ismernem az ú érzéseimet, az új tapasztalásaimat. Nem léphettem tovább, amíg le nem tisztázódtak az érzéseim.
Mondom, hetekig tartott, mire elfogadtam a tényt, hogy engedtem magamat elnyomni saját magam által, hogy éveken át önámításban éltem, hogy én már nem ÉN voltam, hanem valaki olyan, aki nem fogadja el magát, és minden módon elutasítja a felé irányuló jelzéseket, köztük a sajátjait is, csak ne kelljen szembenéznie magával.
Szóval, hetek múltak el a lelki tükörbe nézéssel és az önmagam felismerésével, elfogadásával.
Hogy a végére hová érkeztem, az nagyon izgalmas dolog, mert ha ezt a néhány hetet nem vártam volna meg, akkor el sem indulhattam volna az utamon.
Ugyanis az önkínzás e szakasza engem a poklok mélyére vitt, valahonnan a padló szintjéről.
Innen indultam el fölfelé. Először a padlót kellett elérnem, nagyon komoly munkával.
Aztán, onnan indultam tovább, a Himalája csúcsai felé.
Hogy hol állok most?……. Hogy mennyi utat tettem meg eddig?
Leírom. Olyan, mint egy folytatásos regény. Azért írom le, hogy tanulj belőle, mert nem lehetetlen utánam csinálni!
